Apa

Apa mellettem ül és beszélgetünk. Csak én beszélek. Hangosan magyarázok, kérdőre vonok, ironizálok, sztorizom, poénkodom... csak úgy, ahogyan a mindennapokban.

Csak úgy, ahogyan múlt héten kedd este, amikor mentem vissza Budapestre és jót beszélgettünk. Apa arcát nem látom, inkább a tájra és a vezetésre figyelek.

Közhelyes gondolatokkal vágok neki az Egerbe tartó hosszú útnak. Folyamatosan pásztázom a tájat: az emberek arcába pillantok, az elsuhanó Bakony dombjait, rejtőzködő állatait figyelem. Távolról érkezik a Vértes, Budapest, feltűnik a Mátra, majd a Bükk.

Megérkezem célomhoz, de csalódott vagyok. Úgy érzem, hogy nincs egyetlen pillantás, egy arc, de még egy fűszál sem, ami érzéseimmel közösséget vállalna, vagy az együttérzés legcsekélyebb jelét mutatná. A világ tényleg szenvtelen, de ez így is van jól.

Nem vártam testvérem szavait. Számítottam rá, tudtam mi fog következni, de nem vártam. Tizenhét éve hallottam hasonlóan fájó szavakat Anya halálakor. Ismét egy felejthetetlen, szúró pillanat, fájdalmas öröknek érződő zuhanással.

Szerettem Apát, tiszteltem, de nem ismertem. Tudom, hogy Anyát szerette, gondoskodott róla és az utolsó pillanatáig vele volt. Gyásza lezártával új életet kezdett, új emberként, új férfiként, új entitásként. Autót vett, fiatalosan öltözködött, napszemüveget csapott fel és ismerkedett a kor trendi szellemében.

Élte a fiatal-agglegény-özvegyek életét, mindvégig tiszteletben tartva Anya emlékét.

Tetszett; nekem legalábbis imponált, hogy így gondolkozik, de bárhogyan is döntött "nőügyekben", örülök, hogy boldog lehetett.

Példakép volt. Tanult, fejlesztette magát egész életében. Ha őszinte szeretnék lenni, akkor hamarabb diplomázott mint én, pedig mindketten ugyanott tanultunk.

Joggal lehettünk büszkék rá; életrevalóságára, arra, ahogy használta tudását, tapasztalatait a mindennapok során.

Sokszor gondolok a beszélgetésünkre, amikor főiskolai tanulmányaim előtt elmondtam neki, hogy kőműves szeretnék lenni. A válaszát már nem tudom pontosan felidézni, de valahogy így szólt: tényleg nem kell mindenkinek fehér köpeny, de a vakolókanalat megtalálod a főiskola után is.

Mindig volt válasza, mindig volt véleménye, mindig voltak céljai, mindig volt munkája, mindig volt dolga, mindig volt eredménye annak, amit csinált - soha nem unatkozott.

Kritikus szemmel, megértő módon, de objektívan tekintett a vele együtt dolgozókra, az őt körülvevő világra.

Szerette az életet és szerette a családját és tekintélyét mindig megtartotta.

Nem vitatkozott, hanem vitázott és nem volt sértődésnek helye.

Nem beszélt mellé, hanem érveket sorakoztatott, melyekből soha nem volt kiszámítva.

A beszélgetés vele soha nem volt eredménytelen, vagy épp céltalan.

Életigenlés, pozitivitás, előrelátás: családjában, barátai, ismerősei között ez tette azzá, aki Ő maga volt.

Hol dolgozott? Halvány lila ideám sincs! "Bélánál dolgozom!"

Mióta "nyugdíjas" lett, annyi helyről kapott felkérést, hogy ötször annyit dolgozott, ötször annyi helyen. Szívesen foglalkoztatták, Ő pedig szívesen ment. Felkészülten, magabiztosan, jó kedélyűen adott elő kemény, sokszor nehezen érthető tananyagokat.

Nem egyszer hallottam felsóhajtani, hogy "Képzeld, fiam! Vasárnap reggel teljesen üres a város! Csak én vagyok, az utcán, meg a hajléktalanok".

"Sötét fejekben a holdvilág is napfény!"

Sokszor és gazdag illusztrációval mesélt tanulóival kapcsolatos élményeiről, különösen azokról, akik a szellemi leárnyékoltság jótékonyan és légmentesen záródó, sötét búrája alatt élnek. (Köszönöm Laár András gondolatait). Az élménybeszámolók alatt dőltem a nevetéstől...patakokban folynak a könnyeim...

"Ez lesz az utolsó év!"

Uram Isten! Hány alkalommal hallottuk ezt Tiszafüreden, otthon, beszélgetésekben. Ha jobban szétnézünk a jegyzetei között, akkor szerintem még írásos nyoma is lenne.

Nem lehetett rá haragudni, hogy nem tartotta meg ezt a fogadalmát. Szakmai köreiben "otthonra" és igazi barátokra talált. Szerették Őt, az utolsó pillanatig.

"Ugyanannyi az út ide is, mint oda!" ; nevetett...

Sokat beszéltünk, de ritkán találkoztunk és ez rám égett. Nincs mentségem, nincs esélyem.

Gondolkoztatok már azon, hogy melyek a legkorábbi emlékeink?

Vannak emlékeim a bölcsiről. Anya bevisz a bölcsibe és átvesz a Dadus, az ágyban állok, előttem rácsok vannak. Anya és Apa dolgozik és azt érzem, hogy várják azt, hogy otthon együtt leszünk.

Zavaros emlékek a fülészetről, a fájdalomról és arról, hogy aggódnak mellettem.

Amikor még járt a busz a Líceum utcájában és tényleg sokan laktunk egy aprócska helyen nagy szeretetben.

3 éves koromtól tiszták az emlékek a Tizeshonvéd és Vallon utcai oviról, ahová Apa kísért minden nap és minden napra jutott egy Kojak nyalóka, beszélgetéssel.

Minden nap szemtanúi voltunk a viadukt és a lakótelep építkezéseinek. Emlékszem, ott jöttünk el a Rácz templom tövében és értünk le az építkezés birodalmába... készült a Csebokszári lakótelep.

Nem emlékszem a beszélgetésekre, de arra igen, hogy jó hangulata volt. Haladtunk, de soha nem siettünk, önfeledt boldog reggelek voltak - hiszek abban, hogy neki is.

Jártunk a Töviskesvölgybe megnézni a terepautók versenyeit, MHSZ napokra, ahol tátott szájjal néztem a benzinmotoros modell csodákat.

Emlékszem MHSZ-es kollégáira; Bélára, Krinszki Bercire, Berecz Albertre és még arra is, hogy egy fülfájós éjjelen az MHSZ udvarába mentünk be kövirózsáért, az urbánus gyógymód utolsó mentsváraként.

Felébredek egy western álomból. Oldallövést kaptam és fáj az oldalam. Hányok. Apa és Anya már készülődnek, kórházba visznek... vesekő... megnyugszanak...együtt vagyunk.

Vasárnap reggelente sakkmérkőzés a nagyszobában kékes cigarettafüst alatt. Anya alszik még, de a reggeli nap fénye utat hasít magának a sakktábla felett miközben millió csillogó porszemcsét forgat a világon túli sugárban.

Képek, hangok, zenék, melyeket soha nem szeretnék elfelejteni. Pillanatok, melyek felidézésre és ismétlésre várnak a fiammal. Hiszem és tudom, hogy csak az tud ilyen mélyre visszavélni, akinek boldog pillanatai voltak. Nekem, nekünk ezt adták a szüleink.

Az ember háromszor hal meg.

Először, amikor megáll a szíve, másodjára, amikor eltemetik és megemlékeznek róla, harmadjára pedig akkor, amikor utoljára ejtik ki a nevét, idézik gondolatait. Szerintem ez utóbbi nem teljesen igaz. Szüleinktől nem pusztán normákat, viselkedési mintákat kapunk. Sokkal többet.

A szülői gondoskodás egész életünk során jelen van, ugyanúgy viszonyulunk lányainkhoz, fiainkhoz, szeretteinkhez, barátainkhoz ahogyan Tőlük láttuk és éreztük.

Ez hatja át mindennapjainkat, ez Anya és Apa valódi, élethosszig tartó öröksége.

Nem búcsúzom.

Kinézek az erkélyen. Az Eger patak szótlanul folytatja évszázados útját, az Egri vár romjaiból kelve büszkén áll az egri tájképben, szinte látni az ég felé meredő kardok csillogását. A Minaret békésen nyújtózkodik a vár alatt, az Eged, a Várkút, a Bükk vonulata és a Bélkő büszkén tárul elém... érzi minden, hogy most nem látom a szépséget, a csodákat, a szenvtelen világ ismét együttérzés nélkül néz vissza rám...

Üres tekintetében még érződik sértődöttség, de a sötétedés függönyén keresztül elhagyja színjátékát és megsimogatja arcom.

Apa ott áll mellettem. Anya ott áll mellettem.

Beszélgetünk, közben lemegy a nap...